Rebekah Mikaelson

Vajon hiba-e vágyni valami olyanra, amit mások természetesnek vesznek? Vajon hibáztathat-e bárki is azért, mert szeretném, ha elfogadnának, megbecsülnének, és egyszerűen csak szeretnének? Valószínűleg nem, ám a magunkfajtát senki sem értheti meg egészen addig, amíg nincs a helyünkben. Nem tudhatja, hogy mekkora áldozatokat kell meghoznunk. Azt, hogy mindennek ára van, és bármihez is nyúlunk, az hamar ezernyi apró darabra törhet. A boldogság pontosan ilyen múlandó, és talán a sok rossz miatt egyikünk sem érdemli meg. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy Klaus talán ettől akarna sokszor megóvni, ám végül mégis mindig arra jutok, hogy csupán irigyelné tőlem. A tagadása annak szól, hogy rajta kívül mindenkinek lenne esélye a boldogságra, ha ő nem tagadná meg tőlünk. Nincs megbocsátás, nincs semmi olyan, amivel meg nem történtté tehetnénk azokat a szörnyűségeket, amiket tettünk, ennek súlya pedig örökre a vállunkra fog nehezedni. Akár dacolunk vele, akár nem…
Gondolataimból a halk nyögés zökkent ki, mire egyből oda is fordítom a fejemet. Nem különösebben érdekel, helyette a körmeimet kezdem el tanulmányozni, miközben hosszú lábaimat a bokáimnál keresztezem.
- Bizonyára nem tudod, hogy milyen elbűvölő látni azt, ahogyan az élet elillan egy testből, igaz? – vetettem fel a kérdést, mintha csak az időjárásról beszélgetnék. A körmeimről tekintetem végre a mellettem haldokló nőre vándorolt, miközben a csuklójáért nyúltam, hogy megnézzem a pulzusát. – Egyre gyengülő szívverés… nehézkes légzés… - soroltam, miután undorodva visszadobtam a test mellé a lassacskán élettelenné váló végtagot. Ujjaim végéről ráérősen beletöröltem a lepedőbe a rákenődött vért, aztán pillantásom az ablakon túli világra vándorolt. – Ne aggódj, kedvesem! A nap első sugaraival te is meghalsz – úgy suttogtam áldozatom füléhez hajolva, mintha egy anya éppen esti mesét akarna mondani a gyermekének. Pedig erről szó sem volt. A horizont alján már ott derengett a hajnal, és eszem ágában sem volt meggyógyítani ezt a szerencsétlent.
- Tudod, néha irigylem a hozzád hasonló aprócska kis porszemeket… - tekintetem a távolba réved, ahogyan fülemben visszhangzik az egyre inkább elhaló szívverés. – Van választásotok, hogy bármikor meghaljatok – ajkaimon szomorkás mosoly jelenik meg, mintha nem éppen egy haldoklóval társalognék, hanem a legjobb barátommal. Ja, hogy nincsenek igazán barátaim? Ezért szerintem egészen nyugodtan lehet Klaust okolni. Inkább őt, mint azt, hogy a személyiségem olykor taszít másokat. Egyszerűen csak nem értenek meg. Nem értik, hogy mennyire küzdök az elfogadásukért, cserébe pedig csak ferde pillantásokkal illetnek.
- Mondjuk, ezt most nem te választottad – halk nevetést hallatok, bár inkább csak egy hosszas szusszanásnak lehetne mondani. – Egyszer már karnyújtásnyira voltam attól, hogy újra normális legyek. El sem képzelnéd, hogy vágyunk erre, igaz? – lemondóan megrázom a fejemet. – A bátyáim soha nem fogják ezt megérteni. Soha nem fogják átérezni, akármennyire is szeretnek, én pedig hozzájuk vagyok kötve. Ugyanakkor mégsem – miközben beszélek, a homlokomon ráncok jelennek meg, ahogyan felvonom a szemöldökömet. Kissé zavaros még nekem is ez az egész, de lényegében tényleg így van. Szeretem őket, mégis mindig vágyom az önállóságra. A szeretet hozzájuk köt, az akaratom elcsábít máshová. Furcsa kettősség ez.
- Ó, hát véget ért? – kérdezem némi merengés után, amikor már egyáltalán nem hallom és ujjaimmal nem is érzem a korábbi gyenge pulzust sem. Így száll el egy élet, akár a madár. Nekünk soha nem lesz ilyen halálunk, még ha szenvedett is. Miattam. – Látod, mondtam, hogy az első sugarakkal távozol! – búgom a fülébe, mielőtt undorodva lökném kezét a vérbefagyott testre. Ajkaimon elbűvölő mosoly jelenik meg, ahogyan kitárom az ajtót és a fehérre mázolt fán némi véres lenyomat marad utánam. – Micsoda szépség! – lépek ki az erkélyre, arcomon határozott elégedettséggel. Ujjaim a korlátra fonódnak, tekintetem végigjáratom a környéken. – Jó reggelt, New Orleans! – lágy szellő kap a hajamba, távoli pékség felől hoz kávé és sütemény illatot. Itthon vagyok.