Sikátor

Nem én vagyok. Oké, én vagyok, Colleen, de.. Mégsem. Valami mintha megváltozott volna bennem azóta az ominózus este óta, vagy legalább is azóta, amióta felkeltem a kórházban, és szembesültem a vér iránti imádatommal. Perverz dolognak tartom, és elég érdekesnek is, hogy én, aki eddig rá sem bírtam nézni a saját véremre sem, már más emberek vérét kívánom. De nem csak nézni, pedig annyi is elég lenne, de nem, én.. Hogy is mondjam? Élvezettel falom azt a rozsdás vackot. Mert tényleg a rozsdához hasonlít az íze, bár ez mellékes információ, azért hozzáteszem, mert egy kicsit így jobb. Szidni azt a vackot, amelyért mostanában teljesen odáig meg vissza vagyok, amelynek, ha már csak megérzem az illatát felébrednek bennem az érzékek, én pedig csapot-papot ott hagyva szaladok, hogy megízleljem azt, mit sem törődve azzal, hogy kinek milyen fájdalmat okozok vele, vagy éppen melyik végtagját töröm ketté a nagy erőlködés közepette. Mert én, aki eddig az iskoláig lusta volt elmenni sétálva, mintha erősebb lennék, mint valaha is voltam, pedig.. Soha sem voltam egy sportember, aki labdák, és különféle szerek után rohangál. Elég volt a táskámat cipelnem, már ha épp nem egy hódítás tette meg helyettem. És..
És itt szakadnak ketté a gondolataim, amikor megint megérzem azt az érdekes illatot, én pedig mit sem törődve azzal, hogy eddig hova is tartottam szinte szaladok be a sikátorba, hogy.. Ahelyett, hogy jót lakomáznék az ott heverő tetemből, megpillantsak egy ismerős arcot, akivel annyira nem kellemes a viszontlátás.

Arcomon apró fintorral jelzem a srácnak, hogy nagyon nem örvendek a viszontlátásnak, és talán szólnék is egy-két nem éppen kedves szót neki, de, amikor meglátom a vért a nyakán, az arcán, az ajkainál - meg mindenhol - felélednek az érzékeim, és a szervezetem követelni kezdi a számomra most már értékes, és édes nedűt, ezért erőt véve magamon hátrálok egy-két lépést, és a tekintetemet megpróbálom leemelni az előttem álldogáló srácról. Így, félig elfordított fejjel felelek neki. - Colleen. - forgatom meg a szemeimet. - De nekem meg egyáltalán nem rémlik a neved. Ezek szerint nem gyakoroltál rám nagy hatást. - mosolygok édesdeden, hangomba egy kevéske gúny vegyül, az pedig, amit mondok neki kegyes füllentés - legalábbis rám nézve. - De be kell, hogy valljam, soha sem kerültem még kórházba egy-egy esetleges mosdóbeli kaland miatt. - vonom fel a szemöldökeimet, és nagyot nyelve próbálom még mindig visszafogni magamat - a vér látványa nem nagyon segít. Ahogyan az sem, hogy amint megemeli az államat, kényszeredetten megint rá kell emelnem a szemeimet, és akaratlanul is megnyalom az alsó ajkamat a látvány, és az illat miatt.
- Sápadtnak? - emelem fel a hangomat, a karjaimat pedig a melleim alatt egymásba fonom, hogy ezzel is egy kicsit távol tartsam a srácot. - Esetleg nincs ötleted, hogy miért? Szerintem sokat.. segítettél benne, ha nem tévedek. - jegyzem meg, mialatt tekintetem a talajon heverő férfire esik. Istenem, mennyi vér..

Próbálom határozottan fogni magam, nem akarom pont Kol előtt rávetni magam a férfi megmaradt vénáira, de annyira nehezen megy. Szenvedek az elfojtott vágytól, amit a vér iránt érzek, és, ha másvalaki állna előttem, mit sem törődve vele vetném rá magam az első adandó alkalommal a két lábon járó vértasakra. De mivel pont az a férfi áll mellettem, aki miatt lettem olyan, milyen, valahogy képes annyira lekötni a figyelmemet, hogy erőt vegyek magamon, és kivárjak.
Rengeteg kérdésem lenne, amelyeket megosztanék vele - komolyan, mintha egyszerre termett volna még egy édesapa az életemben, ami elég nevetséges, már csak akkor is, ha ránézek az előttem állóra. Akár egyidősek is lehetnénk. Valóban nevetséges, ahogyan az is, hogy még a nevünk is annyira hasonlít a másikéra, mint már a fajtánk, és meg kell ráznom a fejemet, hogy ne rajzolódjon ki az idióta vigyor az arcomra. Pláne ne akkor, amikor az otromba viselkedésével kérkedik. Kedvem támadna lekeverni neki egy pofont, de ezt az érzést mélyen elfojtom magamban, legalább is addig, amíg nem mérem fel az erősségeit, és a gyengeségeit. Mert, ahogy átváltoztatott könnyen meg is ölhet. Remek.
- Ebben lehet, hogy igazat kell, hogy adjak neked, de viszont.. abban, amit a mosdóban műveltél.. Nos. Még akkor is, ha másnap vámpírként ébredek fel, és nem egészen rémlenek fel az este részletei, azért egy kellemes.. kalandra csak kellene emlékeznem, nem? - kérdezem, majd a vállam felett hátrasimítom a hajamat, arcomon egy kedvesnek nem mondható mosollyal. Na, nem fogom én az önérzetét legyezgetni. Ha férfi, legyen férfi. Akkor meg a legjobb, amit tehetek, ha a legkényesebb pontját keresem meg. A férfiaknál pedig mi lenne más, mint..?
Hátrébb lépek egyet, amint felrángatja a testet. Rögvest még erőteljesebben érezni kezdem a vér illatát, a torkom lüktetni kezd, és egyszerűen nem tudom elszakítani a tekintetemet a férfi nyakából szivárgó folyadéktól. Az a cseppnyi ellenállásom is elpárolog, amikor Kol elém rángatja a férfit, majd - szó szerint - rám borítja a testet. Felmordulok, de nem a megaláztatástól, hanem az élvezettől, ami nyomban eltölt. Az arcom elveszti emberi formáját, én pedig örömmel, és kéjjel szakítom át a férfi nyakát, hogy megízleljem, és magamba szívjam a megmaradt vérét - mit sem törődve az előttem álló, és mindezt önkényesen végignéző vámpírral.
Csak percekkel később eszmélek fel, és nyerem vissza emberi alakomat, amikor is elengedem a testet, hogy az a talajra essen, és kérdő tekintettel fordulok Kol felé. - Tessék. Ezt szeretted volna, hogy elveszítsem az eszem? Megtörtént. És most mitévő leszel? - kérdezem, és tényleg eltalálni nem tudom mi oka volt erre, amellett, hogy végignézte, amint eltüntetem a torkomban a meghagyott maradékát.