Marcel bárja

Tárgy: Re: Marcel bárja Pént. Márc. 21, 2014 6:58 pm

Klaus Mikaelson & Stefan Salvatore

"Fáj, de nem érdekel, mert azzal, akivé válok ezt legyőzhettem.. vagy talán mégsem..?"

"Annyi ideje vagyok már ide bezárva, hogy azt sem tudom, hogy napok, hetek, hónapok, avagy évek teltek-e el. Annyit érzékelek, hogy az idő lassan, de biztosan telik, miközben én megfulladok, ezáltal meghalva, és ezt követően magamhoz térek, majd minden kezdődik előröl. Szervezetemből a vér egyre jobban elszivárog, avagy eltűnik, így pedig éhségem fokozottan tombolva nő.. Egyre jobban vágyom a vérre, és nem egy embert ölnék meg, hanem százat, hogy kielégítsem a vágyamat, mely kaparva fojtogat belülről. Nincs fény, mely bevilágíthatná a teret, csak egy zárka vesz körül, amiből nincs menekvés, amelyben szenvedek, amely megöl, és ez fáj.. fáj, mert nem bírom tovább, hogy ezt kell megélnem. Nincs levegő - voltaképpen nem lenne rá szükségem - , de szervezetem annyira hozzászokott, hogy igényli ezen kielégítést, de mégsem kaphatja meg, hisz nincs oxigén.. csak tömérdek víz, mely körbe véve nyom el. Szemeimet erősen lezárva tartom, míg gondolataim képzelgésekbe mennek át. Elképzelek egy rétet, ahol nincs más csak a boldogság adta lehetőség. Ahol nincs szenvedés, kín, avagy szenvedés.. Minden olyan szép, és gyönyörű lehetne, ha nem kéne fojtogatva éreznem magam. Eme rossz rémálomból nincs kiút.. hisz senki sem szed ki innen. Szívem már rég darabokra tört volna a nyomás alatt, míg mellkasom összeszorul folytonossággal. Fáj, égetően fáj.. az, amit meg kell élnem. A halál lenne a legkönnyebb kiút ebből, de olyan erőtlen vagyok.. gyenge, elesett, és az érzelmeim áldozata. Szívem dobbanva egyet jelzi utolsónak, hogy feladja.. mint ahogy én is. Átengedem magam a szenvedésnek, és ezáltal olyat élek meg, amitől olyan érzés van bennem, hogy menten meghalok.. Gyötrődésem élesen hasít belém, és amit érzek nem önthető puszta szavakba.. Kínzóan mar, és emészt fel belülről ez az egész.. érzem elveszek e súly alatt, megszűnök létezni e tehertől, és nyomban semmivé válok egy pillanat alatt.. Fáj, hisz fájnia kell, mert csak fájdalom lehet jelen esetben az enyém, és nem más.. csak ennyi maradt meg mindabból, ami eddigi életem alatt történt velem.."

Térdelve, csúszva, mászva, felállva, majdan újra a földre esve, és előröl kezdve mindezt haladok előre a külső övezte területen. Miután végeztem, és nem találtam meg Klaust a Mikaelson házba úgy döntöttem, hogy eljövők sétálni, de ezek a képek.. ezek a nyomorultan átkozott emlékek belülről marcangolnak apró darabokra, szívem menten feladja létezését, és milliónyi darabra törik, de nem tudja megtenni; nem tehető meg.. míg lelkem szakítja magát száz, ezer, és végtelen részre magát. Nem bírom, egyszerűen megőrülök. Úgy rogyok térdre, és támasztom meg magamat a kezemmel, hogy ne esek a talajra teljesen. Felordítok, aminek a következtében észre vesz egy ember.. talán itteni lakos lehet, de ki tudja. Közelebb sétál, próbálok ellenkezni, hátrálni, de nem megy. Erőtlenségem nagyobb, mintsem az, hogy megtegyem.
-Mi a baj, uram? Miben tudok segíteni?-Hajol le mellém a nő, és óvatosan megpróbál megemelni, de ekkor olyan történik, ami egészen meglepi. Arcom elváltozik, éhesen villannak meg szemeim, és az ösztöneim gyilkolásra késztetnek. Megteszem hát azt, amit akarnak! A nő nyakára tapasztom ajkaimat, és átharapva finom bőrét veszem a vérét. Sikoltva, ütögetve, rémülten, félelem teljesen, ellenkezve, és erősen szabadulva akarna menekülni, de nem tud.. Elengedve a földre lököm, majdan felette elhelyezkedve ismét a nyakához hajtom fejem. Vérét veszem, mely elfeledtet velem mindent... mindent, ami idáig gyötrelmet nyújtott. Érzem, ahogy a nő vérre fogy, ahogy lassul a szívverése, és ahogy légzése egyre lassabb lesz. Elengedném, de nem tudom, avagy talán én sem akarom.. végül pedig megölöm. Felemelem a fejem, és a nő szemébe nézek még utoljára, majdan lezárva szemeit apró cafatokra tépem a testét.. és a közeli vízbe dobom a darabjait. Arcomat vér áztatja, ruházatom sem különb, és az idő is estére járhat. Senki sincs már ilyenkor erre felé, vagyis van, de inkább a város központban. Hajnali.. valamennyi.. milyen szép, nem? Lépteim határozottak, néha erőtlenek, de mégis van benne egyfajta olyasmi, ami tükrözi kegyetlenségem árnyalatát. Nem bántam meg, hogy ezt tettem.. még nem. Újra, és újra végig pörgetem a jelenetet az agyamban, sőt élvezettel emlékszem vissza rá.
Marcel bárjához érkezve megállok körbe tekintek.. sötétség honol, de a lámpák fénye nyújt egy kis fényt. Senki sincs jelenleg az utcán, és ez az üzlet is zárva van.. persze csak addig, míg ki nem nyitom. Berúgom az ajtót, és nem törődve azzal, hogy immáron a zár nem jó, úgy lépek be. Felkapcsolom a lámpák egy részét, és becsapom magam mögött az ajtót.. A pulthoz lépek, és átugorva felette végig böngészem az ital sort; whisky, vodka, pálinka, sör, bor, és ki tudja még mik. Lekapok egy üveg jó minőségű whiskyt, és egy határozott mozdulattal felbontom az üveget, majdan előkapok egy poharat, amelybe töltök az italból. A pultra csapom az üveget, de csak lazán, hogy ne törjön szét.. kár lenne az italért. Idegesen, szinte remegő kézzel fogom meg a poharat, és úgy iszok az italból.. mély levegőt veszek, majd ezután meghúzva azt eltüntettem. Apró szilánk darabkákra töröm végül a poharat, és a véres kezemet figyelem, ahogy eltűnik a seb.. de a szilánkokat nem szedem ki belőle. Kezem, arcom, ruhám vérrel áztatott, mintha csak abban fürödtem volna pedig nem..-Egyszer mindenki megfizet majd ezért..-Hangom halk suttogásban tör fel, kegyetlen éllel, és gonosz mosolyra húzva ajkaimat nyúlok az üvegért, hogy ihassak belőle.

Tárgy: Re: Marcel bárja Vas. Márc. 23, 2014 12:52 pm

Stefan & Klaus

Lassan nyitom ki a szememet, mikor a zaj robbanásszerűen csattan fel a füleimben és nyugodtságom egy szempillantás alatt szalad tova, mintha soha nem is létezett volna ezen a világon. Oldalra fordítom a fejemet, a piszkos ablakon, amit feltehetőleg már hónapok óta nem takarított le senki próbálom felfedezni a kinti világ és a sötét éjszaka csodáit, de azt tapasztalom, hogy az egyetlen ami visszaköszön rám, az a majdnem teljes Hold átható fénye. A legnagyobb sötétségben világítja meg valómat, miközben a lábamat keresztbe vetve tartom az asztal tetején, kezemben egy üveg jó minőségű és kimondottan nehezen beszerezhető kanadai wiskey díszeleg. Csak egy kis ízlés dolga, hogy mindenki kiválassza a maga számára megfelelő italt, amely állandó jelleggel szántja végig a torkunkat, miközben kifinomult érzékkel ízlelgetjük vagy adott esetben döntjük magunkba. Jelen pillanatban a külvilág kizárása érdekében ragadtam magamhoz eme drága italt, de mint mindig, ezt most sem élvezhettem kellően sokáig. Elképesztően undorító, hogy nyugalomra vágyunk és valójában sosem kapjuk meg, de azt hiszem ennek a városnak a trónja ezzel jár együtt. A folyton kellemetlenkedő és mihaszna alakokkal. Marcel túlságosan kiéleződött arra a dologra, hogy minden az irányításával történjen, csak, hogy amit ő képvisel, az szörnyen tragikus, ellentétben szerény személyemmel. Széles, cinikus mosoly csúszik az arcomra, ahogy újra belekortyolok az italomba, mikor is már a fény is elkezd zavarni, amit a kint tartózkodó személy engedett meg magának. Bizonyára nincsen tudatában annak, hogy nem tartózkodik egyedül, egy kicsit sem, bár mit is értünk azon, hogy egyedül? Mikor van valaki egyedül? Ő valószínűleg soha, ellenben én mindig. Hiába jöttek nekem azzal, hogy család így, család úgy az igazságot akkor sem lehet elrejteni mások elől, én pedig megtanultam, hogy az egyetlen mellém szegődött hűséges társ, az a magányom. Ő legalább kitartóan üldöz, örökkön örökké és nem beszél ostobaságokat az megváltásomról. Lassan emelem meg a lábaim, ahogy lehúzom az asztalról, majd kiegyenesedve állok fel és az üveget az asztalra helyezem. Utálom mikor kéretlenül megzavarnak és jelen állás szerint kissé rosszabbul is érint, mert éppen a jövendőbeli terveimről gondolkodtam. Ebben megzavarni pedig eléggé nagy hiba. Ütemes és magabiztos lépéseim visznek egyenesen kifelé a vendéglátó egység előterébe, ahol az egyre élesedő fény kínozza a szembogaraimat. Egy pohár csattanása. Ó, valaki ideges, legalább nem vagyok egyedül. Egy mozdulattal fordulok ki a pult háta mögül, hogy megpillantsam végre, azt a személyt, aki pofátlanul megzavart engem az elmélkedéseimben. Elég ramaty állapotban fest már a saját maga nézeteit figyelembe véve, hiszen ő mégis csak a szentséges Stefan Salvatore, kinek mártíriságával, már legfeljebb csak Elena vetekedhet. Hosszú soha véget nem érő időkig próbálták eldönteni, hogy ki halljon meg ki helyett és ki áldozza fel magát a másikért, holott egyszerűen csak meg kellett volna ölni a hasonmást és minden probléma megoldódik. De nem, mert én: " Szertelek! " Undorodó fintor ül ki az arcomra, ahogy ebbe belegondolok, mert ennél szánalmasabb viselkedést, már aligha lehetett volna produkálni. Közelebb lépek hozzá, ahogy végig mérem, az öltözetét vér borítja, nyilván úgy döntött leszokik a diétájáról, ami magára nézve is az egyik legjobb döntés. - Nocsak, nocsak kit látnak szemeim. - szólítom meg végül, hogy ezúttal eljusson a tudatáig hogy eddig sem egyedül tartózkodott itt. - A tékozló fiú hazatért. - mosolygok utalva a vérrel vörösre festett öltözetére, ami egyértelmű jele az újra felcsendülő ripperségének..

Tárgy: Re: Marcel bárja Vas. Márc. 23, 2014 5:35 pm

Klaus Mikaelson & Stefan Salvatore

"Nos a látszat néha csal.. más vagyok.. más lettem.."

"Édes álom, gyönyörű boldog pillanatok, kellemes események, és egy gyönyörű rét hever előttem jelen esetben.. Boldog vagyok, érzem, hogy semmi rossz sem történhet, és tudom, hogy az életem a lehető legjobb irányba halad. Álom lenne mindez, avagy a valóság? Mindegy is, hisz olyan jó érezni a nap káprázóan ragyogtató fényét, az édes szellőt, amely belekap a hajamba, és a mellettem lévő Elenára siklik a tekintettem. Tudom azt, hogy az enyém, hogy szeretjük egymást, és ez sohasem ér véget, mert őszinte az, ami kettőnk közt zajlik..
Hirtelen válik semmivé a képzelgésem, ahogy érzékelem azt, hogy megfulladok, meghalok, és majdan újra magamhoz térek. Mit meg nem adnék, hogy ez véget érjen.. Szenvedek, és iszonyatosan fáj belülről, hogy ilyenfajta kínt kell megélnem. Se fény, se levegő, csak a fulladás, és a halál.. be vagyok zárva egy vacak zárkába, amelyből nincs kiút, de én mégis kiakarok szabadulni. Vagy esetleg meghalnék oly szívesen, de a gond az, hogy nem lehet.. Fáj már oly annyira ez, hogy ha tehetné a szívem már rég meghalt volna. Belülről fojtogat az érzés, mely véget akarna nekem vetni. Láng lomban a bensőm, mely iszonyatosan éget, míg lelkem is darabokra szaggatja magát, szívem eltöri magát újra, s újra, míg mindez mellett mellkasomat a fájdalom szorongatja. Miért? Miért kell ezt éreznem, avagy megélnem? Mozdulatlanul fekszem, nem mozdulok, hisz tudom jól, hogy nincsen kiút. Nem erőlködöm a lehetetlenségéért, hisz minek küzdjek egy elveszett dologért? Már annyi ideje itt vagyok lent; szenvedve, kínozva, összetörve, és magamra hagyottan.. üresen, magányosan, és egyedül. Fájdalommal telten, meggyötörve.. Elég volt nekem ennyi, az élettől már oly sok mindent kaptam.. mégis mindig újból, és újból újabb gond adódik, de miért? Víz tömeg lebeg körülöttem, ami nem szűnik meg.. ez az egyetlen, amely létezik.. és létezni fog; még oly sokáig.."

Azt hiszem, hogy egyedül vagyok, és nincs ebben a helyiségben senki sem rajtam kívül, de tévednem kell. Nem sokára léptek hangja töri meg a beállt csendet, de nem fordulok az adott irányba, csak beleiszom az üvegbe egyszerűen, majd lenyelem a korty italt. Veszek egy mély levegőt, aztán fordulok az adott irányba.. Klaus? Nos igen már egy ideje őt keresem, de eddig sehol sem találtam.. legalább is a Mikaelson házban nem volt. Itt pedig nem számítottam most jelen helyzetben rá, főleg nem ilyen módon.. Végig mérem szótlanul, miközben a pulthoz sétálok, és egy húzásra eltüntettem az italt, majdan az üres üveget leteszem a pult felületére, és egy laza mozdulattal átugrom az előttem heverő bútordarabot, majdan így sétálok a hibrid elé, aki nem mellesleg közben meg is említett egy pár dolgot.
-Pedig kezdtem azt hinni, hogy egyedül vagyok..-Szólalok meg végül komolyan mondva ezen szavakat, mintha nem lenne annyira felemelő, hogy itt mosolyog nekem, és hogy a társaságom. Voltaképpen nagyon is örülök annak, hogy most itt van, így már nem kell tovább keresgetnem őt, és egyszerűen csak elmondhatom azt, amit akarok neki.-Mond csak mit szólnál ahhoz, barátom, ha leülnénk, és egy ital mellett megbeszélnénk valamit?-Teszem fel a kérdést, és a "barátom" szó talán meglepő lehet, de hát nem csoda.. a Ripperi énem mindig is kedvelte őt, csak a normális énem az, amely megveti, és elutasítja.. Végig nézek végül magamon, és mosolyogva megrázom a fejemet.-Elnézést ezért a kellemetlen viseletért, de nem volt időm rá, hogy átöltözzem.. sőt nem is számítottam arra, hogy épp most jelensz majd meg, de ha már itt vagy épp kapóra jön az alkalom.-Utalok ezalatt arra, hogy már régebben is kerestem itt. Megindulok vissza a pulthoz, és keresek valami anyagdarabot.. miután ez megtörtént letörlöm az arcomról, és a nyakamról a vért, majdan a kezeimet is megtörlöm.. ezt követően nézek rá csak Klausra, és ha kért, ha nem.. akkor is előszedek két poharat, és egy igencsak jó minőségű whiskyt. Kibontva az italt töltök a poharakba, majdan lerakva az üveget a kezembe veszem a két pohárt, és így sétálok Klaushoz, akinek átnyújtom az egyiket.-El kell ismerni.. jó minőségű ez a whisky, de az 1920-as azért mégis csak másabb, nem?-Teszem fel egyszerűen a kérdésemet mosolyogva, és egyértelmű, hogy nem az a Stefan Salvatore vagyok, akinek lennem kellene. Nem, nem! Jelenleg a Ripperi énem van előtérben, és ezért is vagyok vele ennyire közvetlen.

Tárgy: Re: Marcel bárja Szer. Ápr. 02, 2014 8:19 am

Stefan & Klaus

Élesen hasítja át az elmémet egyetlen egy szó, mit kiejtett a száján a velem szemben ácsorgó személy, kinek eme apró szóról vajnyi kevés fogalma lehet, sőt megmerem kockáztatni, hogy nem is érti ennek értelmét. Ugyan nem hibáztatható, hiszen saját életéből kifolyólag van ez így és saját önalakításképpen, talán csak ugyanúgy szeret vele dobálózni, mint mindenki más, aki hasonlatosan hozzá, egyáltalán elképzelni sem tudja, hogy milyen lehet az, ha valaki egyedül van. Hosszú monológokban tudnám elmondani, hogy valójában milyen gyötrelmes lehet a magány, aminek csak tudatába már beszakadna az előtte újonnan ripperségében tetszelgő vámpír. Nyilvánvalóan történhetett az elmúlt időszakban vele valami igazán tragikus, sebeket feltépően sokkoló, hogy újra képes volt felvállalni önmagát, ha csak nem, bár ezt erősen kétlem ráunt az illusztris, idióta társaságra, akik körbevették. Esélylatolgatásaim közepette inkább mégis csak az elsőnek megemlített oknál tenném le a voksomat, ugyanis Stefan olyan hosszú ideje játssza meg a rászabott szerepet, hogy az elméje teljesen elveszve, igaznak is hiszi mindazt az a sok ostobaságot, amit összehordtak neki. " Te jó vagy! " Gonosz mosoly kúszik az arcom egyszerű, ám kimondottan karakteres vonásaiba, ahogy elképzelem a jelenetet, hogyan hadakozott az otthoniakkal, akik minden bizonnyal újra és újra rá akarták arra venni, hogy álljon le ezzel, mert nem vezet sehová. Illetve valahová mégis csak vezet, de ők azt nem szeretnék megélni, nagyon nem. Nem értem miért játsszák meg az ítélkező bíróságot, egyszerűen csak hagyni kellene, hogy mindenki saját maga hozza meg a döntéseit. Még Stefan is, néha akkor is, ha szüksége van egy kis manipulációra. Már nem arra a manipulációra gondolok itt, amivel egy kitalált és képzelt világba sodorják, hanem arra a manipulációra, amely közelebb hozza saját magához és amelyben észreveszi mi az igaz és mi nem. Kimondottan szerencsésnek tartom magam, amiért különbséget tudok tenni aközött, ami valóban fontos számomra és aközött, amely csak úgy tűnik, hogy fontos. Na de ők...Megforgatom a szemem és közelebb lépek hozzá, ahogy a szemmel ismételten méregetni kezdem, közben baráti, már - már bizalmas hangnemben utal nekem arra, hogy keresett engem a városban. Akár meg is lepődhetnék rajta, hogy éppen miattam érkezett ide, de igazából teljesen rideg információként hat rám, hiszen más kifejezetten jó indoka akkor sem lehetne, ha az igazi okot eltitkolni kívánja.
- Tán nosztalgikus élményeket okoz benned egy üveg wiskey és egy nem kívánatos személy társasága? - teszem fel a kérdést, amely valóban kérdésként hangzik fel a csendben, de sokkal inkább érezhető egyszerűen nyers kijelentésnek. Szerény személyem ugyanis tisztában van vele, hogy a szemem előtt vérben forgó vámpír legutóbb még a pokolra kívánt és bármerre is forduljon az a bizonyos elképzelt kerék, ez már így is marad. Szórakozni viszont még mindig csak mellettem képes, ugyanis ha másra nem is, de arra pont jó vagyok, hogy támogassam a gyilkoló énjét. Engem egyáltalán nem zavarnak ezek a dolgok, sőt mi több kifejezetten örülök neki, hiszen mindig újabb és újabb lehetőséget kínál ez számomra, másokkal ellentétben, akik lassan isteni pozícióba emelik magukat és süket füllel, csukott szemmel ítélkeznek, mintha bármiféle joguk volna hozzá. Holott egyáltalán nincs. Talán fáj beismerni, de Isten sem mosta tisztára a tenyerét, amikor alkotott. Mocskos volt a keze mikor teremtett, ezért vagyunk mi mind bűnösök.

Tárgy: Re: Marcel bárja Szomb. Május 03, 2014 3:00 pm

Klaus Mikaelson & Stefan Salvatore

"Fájdalmat megélni, érezni, és átélni.. nem jó dolog, és épp ezért kell ebből erényt kovácsolva élvezetté váltani.."

"Sötétség vesz körül bármerre is tekintek, levegő nincs immár, csak a víz az, mely körbe ölel. Érzem a hidegséget, mely ezzel egyúttal átjár, érzem, hogy nem szabadulhatok innen oly könnyedén. Minden mi eddig megszokott volt homállyá vált egy pillanat lefolyása alatt. Minden mi eddig jó érzéssel töltött el a fájdalomba csapott át. Az nem lehet, hogy minden mi meg volt hirtelen tűnt el. Az nem lehet, hogy örök időkre ezt éljem meg. Az órák telése fel sem tűnik már nekem, az idő, mely elszállt felettem tűnt ködképpé lett. Meg sem rezzenek már egyetlen percre sem; mozdulatlanságom az, mely engem jellemez. Nem tudom mennyi ideje dekkolok itt lent, csak annyi bizonyos, hogy szenvedek. Kínt érzek, mely felemészt, fájdalmat, mely átjár, gyötrelmet, mely magával ragad egészen a mélybe. Érzek, érzem, halottá válik lelkem, szívem darabokra hullik, lelkem foszlányokká omlik, és ha hozzájuk ér valaki porrá lesz egyetlen másodperc alatt mind. Leírhatatlan az, amit megélek, felfoghatatlan az, mely részemmé lesz. Miért? Csupán ennyi maradt meg számomra. Egyetlen kérdés, melyet felteszek, de választ már nem remélek, hisz mégis kiválaszolna nekem itt lent? Kimondaná meg erre a költői kérdésre a feleletet? Ki lenne az? Senki, hisz nem tudják, hogy itt vagyok, nem érzik, amit én. Marcangol, gyötör, éget, égek.. mindent mit érzek láng jellemez. Tűz nyel el legbelül, mely nem enged menekülni, mely nem enged szabadságot érezni. Tudom, hogy nem könnyed gyerekjáték az élet, de az nem lehet, hogy mindvégig ezt keljen megélnem, vagy tán mégis? De akkor miért pont én? Mit ártottam, mit tettem a sors ellen, vagy a bűnöm tán a jó akaratom volt? Minden mozzanatom üres kéréssé válik, reménységem elveszett már oly rég, hisz innen nincs kiút, nincs menekvés.. talán a halál lesz majd a vég, de mikor.. mikor jön el az?!"
Tekintettem kifejezően árasztja magából a szenvedést, de ugyanakkor benne van az őt jellemző ridegség. Nem tudom, hogy a valóság az-e, melybe most vagyok jelenleg, vagy a pokol az, mely engem körbe vesz mostan jelen esetben. Megrázom finoman a fejem, és próbálok Klausra koncentrálni, akinek valahogy nem szimpatizálhat ez az egész eset. Miután nem hajlandó a kezemből kivenni a pohárt, így én nyomom bele az övébe, és ezáltal késztetem arra, hogy megtartva azt vegye magához. Ezek után kortyolok az italból, és rögtönzötten fut a helyiségen végig a tekintettem. Bólintok, bár nem is értem, hogy minek.. Lelkem sötétsége nagyobb, mint azt bárki is hinni merné. A ragadozó énem életre kelt, és nem fog lenyugodni, sőt én magam sem, mert ez az egyetlen egy olyan lehetőség, mely önmagában nem hagy elveszíteni. Ez az egyetlen megoldás arra, hogy ne szenvedjek, hogy ne érezzem az emlékekkel járó borzalmas kínokat, melyek már-már lassú telésükkel megölnének, de nem.. nem adhatom magamat ily könnyen.
-Nem nosztalgiázni támadt kedvem.-Hangom tökéletesen jéghidegen csendül fel, míg tekintettem izzóan hat.-Ha azt szeretném, akkor megkérném Elenát, és Damont, mint ifjú párt, hogy mutassanak be előttem egy drámai előadást.-Hangom kissé cinikus, míg kegyetlen mosolyra húzom a szám.-Tudod néha le kell zárni egy-egy fejezetet az életben, és ennek épp itt van az ideje. Nos tehát tetszik, vagy sem, de itt van a Ripperi énem, az a ragadozó gyilkos, aki mindenkit oly szívesen megöl.-Mutatok körbe azon kezemmel a helyiségben, amelybe a pohárt tartom.-Nos vagy elfogadsz így, vagy küldj el, de megváltozni nem fogok..-Kortyolok bele az italba, és ezt követően arcomon kegyetlen, de mégis rideg mosoly egyvelege jelenik meg.-Visszatértem, és ki gátolni mer.. az a halálával nézhet szembe.-Hangom érzéstelen, némileg vicces, de egyben komoly, hisz nem mulatságnak szántam az iménti kijelentésemet.