Erdő

Megáll az agyam. Vagy.. az eszem? Amit már teljesen elvett ez az egész vámpír történet. Oké, teljesen jó mókának tartottam addig, amíg csak azt kellett felfognom, hogy nem kell a halál miatt aggódnom - addig, amíg meg nem látok valakit karóval rohangálni felém -, de, hogy emberek ésvagy állatok vérével táplálkozzam? Na, az teljességgel lehetetlen. De mégsem, mert mindez szükséges a létemhez, akármennyire is érdekesnek hat. Eddig azzal volt csak problémám, hogy lejárt a Cornflakes, most meg, hogy akármikor elmegy előttem egy ember, belőlem pedig éppen akkor tör elő az éhező fenevad, akkor képes vagyok letépni a fejét a helyéről csak azért, hogy az a fránya rozsdás vér lefolyjon a torkomon, és melegséggel töltse meg a belsőmet. Br! Ha rá gondolok még a hideg is kiráz, márpedig akkor, és ott, amikor korogni kezd a gyomrom nincs megállás. Sem megoldás. Komolyan, még egy állatot is jobban sajnálok meggyilkolni, mint egy ember vérét venni. Nevetséges.
Éppen ezért van olyan nagy szükségem Kolra, ha már ilyen fenevaddá tett, legalább tanítsa is meg a vámpírlét apraját, és nagyját, ne legyek azért olyan egyedül a nagyvilágban, és ne tépkedjem az emberek kezét meg lábát csak azért, mert véletlen megéhezem. Még otthonról is el kellett, hogy jöjjek a "kis" tartalékommal, hacsak nem akartam, hogy az édesapám is áldozatává váljon ennek a bolondériának. Béreltem egy kisebb lakást a belvárosban, és, ha érzem, hogy kezdek éhes lenni, inkább magamra zárom az ajtót. Na jó, ez azért nem megoldás, mert valahogy csak addig könyörgök magamnak, amíg nagy kegyesen ki nem engedem magamat az ajtón, és nem kerítek magamnak valami vértasakot. Képletesen szólva. Bár a kórházból eltulajdonított tasakok mégis jobban tetszenek, mintha lenyakaznám az embereket, vagy megnyúznám az állatokat. Most már a Cornflakes sem vonz, pedig mennyire odáig voltam érte.
Na, igen. Megint éhezem. Kellene valami harapnivalót szereznem magamnak, de Kol természetesen megint eltűnt, mint szürke szamár a ködben, ezért a kezembe veszem a sorsomat, fogom magam, és kisétálok az erdőbe. Vagyis, szaladok majd, a sebességgel, amit a vámpírléttel kaptam, mert a gyomrom megállíthatatlanul jelezi egyfolytában, hogy itt az ideje bekapni valamit. Az már más kérdés, hogy mit találok a fák, és a bokrok alatt, mellett, de merem remélni, hogy senki sem akar az erdőben bóklászni ilyenkor. Bár, mintha az avar megzörrenne. Remélem nem. Remélem.

De lehet, hogy csak a gyomrom korgását hallottam. Meglehet, mert már olyannyira éhezem, hogy még egy teknősbékát is elkapnék, ha erre mászna, bár az elég érdekesen nézne ki. Meg, azért mégsem egy ember. Nem laknék jól vele. És tessék, erre a gondolatra megint hangot ad magának a gyomrom. El kellene hallgattatnom, nehogy a végén miatta futamodjanak meg az állatok ésvagy az emberek előlem, és hoppon éhen maradjak. Márpedig, azt nem díjaznám, mostanában legalábbis nagyon (vagy nagyot?) harapok érte. Azt pedig senki sem akarhatja, akármilyen szadista is.
Aztán a sötétségből egy nő körvonalazódik ki előttem, tehát nem volt rossz a megérzésem, na meg a hallásom, hogy valaki jár-kel erre. Mellém sétál, megáll, és az az érzésem, hogy megbizonyosodik afelől, hogy teljesen egyedül álldogálok előtte, majd, amikor ez megtörtént még rá is kérdez erre. Először nem is akarok válaszolni neki, hiszen nem is ismerem, azt sem tudom, hogy ki fia-borja, de aztán elkap a miért ne heve, és vállat vonva megszólalok. - Egyedül. Miért érdekel? - kérdezem, a jó modorról pedig megint megfeledkezem. Nem is én lennék.
Végigmérem az előttem állót nőt - hm, micsoda cipellője van.

Sosem kedveltem az idegeneket, jobb szerettem, hogyha olyan emberekkel sikerült magam körbevenni, akiknek nemcsak a nevét tudtam, hanem egyéb információkat is. Sosem ártott megismerni az ismerőseimet, hiszen, ha később a sors máshogy osztotta le a kártyalapokat csak elég volt egy-egy kevésbé kellemes titkot, vagy kényes kérdést az asztalra fektetni, hogy többet ne akarjon az illető velem, és az életemmel foglalkozni. Éppen ezért nem állok annyira kedvesen a nemrég érkezett lányhoz sem, aki bár próbál közvetlen lenni velem, mégsem éri el a kellő hatást nálam.. egészen addig a pillanatig, amíg meg nem említ egy az életemben mostanában nagyon fontos kérdést. Erre azért csak felkapom a fejemet, és máris kedvesebbé, de mégis inkább érdeklődőbbé válik a tekintetem. - Miért, te régiként érkeztél? - kérdezek vissza kellő izgatottsággal, reménykedve, hogy ennek a találkozásnak végezetül kellemes vége lesz. Mert, ha egy másik vámpír áll előttem, ténylegesen, beavathat pár.. szakmai titokba, mert Kol.. még nem igazán tette ezt meg, amióta átváltoztatott. Pedig már itt lenne az ideje.
- Versace? - kérdezem a lábbelijét szemlélve, és egy-két percre el is felejtem az ittlétem indokát. A divat mindig is benne volt a kisujjamban, és elsődleges szintet töltött be az életemben.. bár mostanában vetekszik a vér iránti érzelmeimmel.
Megjegyzésére megvonom a vállamat, mert mit is mondhatnék neki erre? Elkezdhetném szidni az átváltoztatómat, panaszkodhatnék egy sort, hogy milyen szánalomra méltó lett az életem, és, hogy mennyiben változott meg minden, ami eddig én voltam, de felesleges lenne. Ehelyett inkább magamon próbálok meg segíteni. Végtére is, ha nem akarják, hogy az egész várost felfaljam, meg kell tanítani erre-arra, még akkor is, ha ezt nem az átváltoztatóm teszi meg. Ezért nem is teketóriázok hát sokat, megszólalok. - Esetleg.. segíthetnél nekem, hogy ne legyek olyan felelőtlen, mint az, aki ilyenné tett.