Kórház

Néha olyan érzésem van, hogy sosem fogom megszokni ezt az új életet. Olyan fura ez az egész. Én, akit mindig arra neveltek, hogy nem szabad durva lenni, és másokat bántani, most éppen erre kényszerültem. És bár nagyon nem akarom, de muszáj. Most már én is belátom. A papa is azt mondta, hogy nincs más választásunk. És én hiszek neki. Mert Ő mindig csak a jót akarja nekem. Mint ahogyan most is. Bár nem igazán értem, hogy annak mi köze van a kórházhoz. Ugyanis ide hozott magával. Itt akar vadászni? Vagy én nem értem. Azt mondta, hogy várjam itt meg, mert hamarosan visszajön. De mikor? És hova ment? Engem miért nem vitt magával? Én is látni akarom, hogy mit csinál.
Durcásan leülök egy székre és várok. Brr... utálok várni. Olyan unalmas. Főleg így, hogy egyedül vagyok. Doktorok és nővérek jönnek mennek, de senki hozzám egy szót nem szól. Mintha nem is látnák, hogy itt ülök. Elég idegesítő. Magamhoz ölelem a macimat és várakozok. Közben pedig azon gondolkodok, hogy mi lenne, ha egyet sétálnék? Na nem mintha innen olyan nagy sétát tudnék tenni, de hát mégis csak izgalmasabb, mint egy helyben ülni.
Felpattanok a kényelmetlen székről, aztán dudorászva elindulok végig a hosszú folyóson. Továbbra is mindenki levegőnek néz. Én elhiszem, hogy kicsi vagyok meg minden, de azért nem annyira, hogy ne lehessen észre venni. Na mindegy! Bánom is én! Majd csinálok valami olyat, amivel magamra vonom az emberek figyelmét. Mondjuk elkezdhetnék sírni... vagy megharaphatnék valakit, hogy a doktorok ne unatkozzanak és sétálgassanak, hanem inkább végezzék a dolgukat. De ez túl feltűnő lenne. Nem akarom, hogy apu megharagudjon rám. Márpedig ettől biztosan nagyon mérges lenne.
A lifthez érve, azon töprengek, hogy mi lenne ha beszállnék.
Imádok liftezni. Olyan izgalmas. Majd fel megyek és le jövök. Addigra a papa is biztosan megérkezik. Megvárom míg a lift ajtaja kinyílik, majd beosonok és már nyomom is gombot, amely egyenesen a felső emeletre visz. Remélem, hogy senki nem vette észre, hogy beszálltam. Ha jól tudom, itt csak a dokik, meg az ilyenek utazhatnak. Vagy bánom is én. Most játszani akarok egy kicsit. Mihelyt felértem a felső emeletre, már nyomom is meg a másik gombot, amely egész le visz. Aztán így tovább még egy párszor. És ekkor hirtelen minden megállt. A villany lekapcsolódott, és az ajtó nem nyílt. Ajjajj. Most aztán nagy bajban vagyok. Hogy jutok innen ki?
Én azt hiszem... vagy nem tudom... de félek a sötétben. Jó, persze tudom, hogy a vámpírok nem félhetnek, főlek nem a sötéttől, de én akkor is rettegek. Nem akarok itt lenni. Végre a papával akarok lenni. Eddig biztosan végzett, bármit is csinált. Tuti, hogy engem keres. De mi lesz, ha nem talál meg? Meddig kell itt maradni? Mikor indul már el ez az izé?
Kétségbeesetten döngetni kezdem a lift ajtaját, de semmi! Senki nem jön kiszabadítani innen. Végem! Itt ragadtam.
Leülök, a térdemet átölelem, a macimat magamhoz ölelem, miközben dúdolom azt a dalt, amit régen a mama énekelt, ha féltem vagy szomorú voltam. És várok.