Mikaelson villa

Caroline & Klaus

Óvatosan húzom végig az ujjaim a jól ismert tárgy fémes részén, majd foglalatán, amelynek hűvössége kellemes mosolyra késztet engem, ahogy a festőtermemnek megnevezett szobában a szekrény előtt guggolok. Csak azért, mert Rebekah ellopott tőlem pár tört ne képzeljék azt, hogy nem vagyok felkészült, természetesen Klaus Mikaelson mindent számításba vesz, tehát azt is, hogy rejtélyes módon eltűnnek a tőrjeim. Nem kell sokáig gondolkoznom azon sem, hogy ki volt az enyves kezű tettes, hiszen teljesen egyértelmű a kiléte. Elijah-nak nincs rá oka, amilyen szentimentális szemléletű, elhiszi, hogy többet nem áll szándékomban leszúrni, hiszen az ő elmélete szerint előbb vagy utóbb én is csak megjavulok. Ostoba, szörnyen ostoba. Tudhatná már, ha az utamba kerül és ellenszegül, akkor meglátogatja egy kis időre a kedvenc bársony borítású koporsóját, amit olyannyira szeret. Másrészről szólva tehát kizárásos alapon csakis egyetlen személy lehetett, aki pofátlanul feltúrva a holmijaimat elvitte a kedvenc játékeszközeimet, szóval a jól nevelt húgom most bizonyára elégedett magával, hogy túljárt az eszemen. Persze ha ő azt tudná. Természetesen nem fogok neki szólni, meghagyom naiv világában és a rózsaszín felhőjében éldegélni, aztán majd egyszer csak mikor nem számít rá kipukkasztom a szappanbuborékot, mindezt annak érdekében, hogy újra én legyek a gonosz testvér, aki tönkretette mindannyiunk életét és a többi és a többi. Üres vádaskodás az egész, hiszen ha jól megnézzük a dolgokat, nem én vagyok az egyedüli hibás ebben a szörnyen tragikus történetben, amelyben széthullott a családunk. Azaz csak, amit egészen eddig annak hívtunk. Széles mosoly kúszik az arcomra miközben felegyenesedem és újra és újra végigfuttattatom a szemem a tőrökön, amelyek olyan közel állnak... mások szívéhez. Szó szerint. Éppen eltenném őket, amikor az elmélkedésemben a csengő éles hangja zavar meg, visszazökkentve ezzel a való világba. Ki lehet az? Egyrészt senki nem tudta, hogy jövök, másrészt az üres házba miért is csengetne bárki. Kicsúsztatom a tőröket a kezeim közül a szekrényen elhelyezett kis dobozkába, majd lekapcsolva a villanyt lépek ki a helységből és ütemes léptekkel indulok a nappali felé, majd azon keresztül a bejárathoz. Ha csak valaki nem esett rá a csengőre akkor nem értem minek ennyi ideig nyomni azt, tudtommal senki sem süket, mi vámpírok pedig fokozottan jól hallunk. Az ajtó elé lépve rántom ki azt, amely csodával határos módon nem szakad ki a helyéről, majd vetek egy pillantást az érkező vendégemre. Nocsak, nocsak. Jobb, mint hittem, már leszámítva azt, hogyha egy Gilbert vagy egy Salvatore látogatott volna meg, másról nem is szólva, ugyanis az utóbbi időszakban ebben a városban az egy főre jutó hülyék száma igen csak megugrott. - Jó estét, kedvesem. Mi szél hozott? - kérdezem tőle, ahogy végigmérem, valljuk be őszintén, bizonyára nem miattam érkezett, hiszen azt sem tudhatta, hogy itt leszek. Másrészt, amúgy sem szerettem volna sokáig elidőzni, mindössze a kis segédeszközeimért jöttem és már mennék is vissza mielőtt még azon kapom magam, hogy valaki aláássa a New Orleans-i terveim.