Kol & Hayley

Kol & Hayley

Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy állandóan megmondják, mi tévő legyek. Amióta a vérfarkas átkom aktiválódott, a magam ura voltam. Azt csináltam, amit akartam, oda mentem, ahova akartam. Nem éltem rabként egy kúriában, egy idegen városban.
A családom egy karnyújtásnyira van tőlem, mégse éreztem még ennyire távol magamat tőlük. A legrosszabb pedig az, hogy nem tudom, hogyan kerülhetnék közel hozzájuk. De ha továbbra is háziőrizetben leszek tartva, akkor nem könnyen fogom kivitelezni az összeismerkedést velük.
Unottan mászkálok fel-alá a házban, valami kis boldogsághormon után kutatva. Sosem hittem a csokoládé gyógyító hatásában, de most olyan állapotban voltam, hogy minden lehetőséget ki akartam próbálni.
 A konyhában kutatok valami édesség után, amikor hangos zörejt hallok a ház elől. Az ajtóhoz sétálok, ujjaim körbefonják a kilincset, aztán mikor kinyitom az ajtót, nem látok semmit és senkit, csak a sötétséget. Körbepillantok a verandán, majd visszasétálok a házba. Az ajtó becsukódik mögöttem, én pedig ahogy mennék vissza a konyhába egy fekete foltot veszek észre a nappaliban elsuhanni.
Belépek a nagy szobába, majd az ott álló alak felém fordul.
- Eltévedt esetleg? Mit keres itt? - Udvariasan teszem fel a kérdést, holott lehetnék házisárkány is, ha már hívatlanul jött be a villába. Ki ő és mit akar?

Kol & Hayley

Hozzám méltó vehemenciával érkezem haza, nem törődve senkivel és semmivel. Egyedül az érdekel, hogy minél előbb megtaláljam az alkoholkészletet, s mint megfáradt utazó, úgy nyeljem magamba azt, amit találok. Éppen erre a pillanatra pattan be az "ara", a kismama, ahogy nevezni illik. Nem zavartatom magam, a kérdésére csak halk prüszköléssel nevetek fel, egyenesen bele a poharamba. Egek, a farkasszagot még az alkohol csípőssége sem képes elnyomni. Továbbra sem értem Niklaus-t, biztos eléggé maga alatt lehetett, ha képes volt félretenni az ilyen jellegű problémákat arra a... Nem, nem akarom megtippelni, hány percre. Vannak dolgok, amiket egy testvér nem akar tudni a bátyjáról.
- A legkevésbé sem tévedtem el. Voltaképpen te vagy az, aki nincs otthon. - vigyorgok rá olyan kedvesen, ami szöges ellentétben áll szavaim udvariatlanságával - De a körülményekre való tekintettel ezt a témát nem fogom tovább boncolgatni.
A poharat tartó kezemmel a hasa felé teszek egy bökő mozdulatot, aztán fáradt sóhajjal levetem magam a kanapéra. Vajon hol a francban van mindenki? Ha kihagytak valami buliból, azt hiszem, hogy meg fogok sértődni.
- Szomorú, hogy nem beszéltek még neked eleget a sógorodról. Brr, még belegondolni is borzasztó... De aggodalomra semmi ok, nagylelkű vagyok, meg tudok bocsájtani. - kortyolok egyet hangosat, és feldobom a lábaimat a kanapé előtti kávézóasztalra - Szóval tényleg lány lesz?
Váltok témát gyakorlatilag összefüggéstelenül, és pajkos érdeklődésnek álcázott tudálékossággal pislogok Hayley-re, de továbbra sem érzem fontosnak, hogy a szó legtisztább értelmében be is mutatkozzak. Ha érdekli, majd rá fog kérdezni, én meg talán leszek olyan kedves, hogy válaszolok is neki, ámbár akkor is sért, hogy ha esetleg fogalma sincs a kilétemről. Ha az a két tökfej azt akarja, hogy szerves része legyek a családi életnek, igazán tarthattak volna egy Mikaelson-gyorstalpalót a kismamának, nem? Dehogynem.